NYITÓ ÜNNEPSÉG HELYETT

 
“De jó, hogy itt lehet frissen sült házi pitéket és quiche-t kapni reggelire!
És megmondom őszintén, hogy én eddig nem szerettem a világos pörkölésű kávét, de amióta ide járok, már szeretem.
 
“De miért nem lehet erről egy szót sem olvasni a neten?
Miért nem tettetek ki egy árva posztot vagy fotót sehova?”
 
Kérdezte néhány napja az egyik vendégünk, aki az alig két hétnyi nyitva tartás alatt már minden nap nálunk issza a cortado-ját.
 
A kérdés teljesen jogos, és pofonegyszerű.
A válasz is az, de ehhez egy őszinte vallomással kell kezdenünk:
 
Addig ugyanis nem akartunk sem az Awaken-es srácoktól érkező, különleges minőségű kávéról, sem Györgyi könnyen függőséget okozó süteményeiről, sem Xavérék érlelt sonkájáról írni, amíg le nem róttuk tiszteletünket, és ki nem fejeztük hálánkat.
 
Mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy a tegnap érkező róka és a mackó már ne csak egy spalettán elhelyezett műremek, hanem egy barátkozó szimbóluma legyen.
 
Amikor először megmutattuk a gasztronómiában jártas barátainknak a helyet, és felvázoltuk a terveinket, akkor vagy kinevettek, vagy sok sikert kívántak a 2022-es nyitáshoz.
 
“Na, tök jó, amiket kitaláltatok, de azt ugye nem gondoljátok komolyan, hogy ez idén nyárra készen lesz!” – kérdezték egymástól függetlenül.
 
Mi azonban gondoltuk.
És tudtuk, hogy ha valakik, akkor a mi mestereink képesek lehetetlennek tűnő dolgok véghezvitelére.
 
Amikor elindult a felújítás, még nem tudtuk, hogy barátkozó lesz a neve, pedig sejthettük volna.
 
Mert az egy dolog, hogy Laczkó Zsoltiék rekord idő alatt húztak be 3.500 m (!!!) új villanyvezetéket az egyébként sehol sem egyenes falakba.
 
Hogy Laci testvére a 47 fokos padláson úgy szerelte fel a klíma kültéri egységét, hogy sem helye sem levegője nem volt erre a műveletre emberi léptékkel nézve. De persze hogy megoldotta.
 
Hogy Henrik és Bence minden egyes telefonhívásunkra úgy jöttek segíteni, mintha csak a saját boltjuk felújításáról lenne szó, és nem a konkurenciáéról.
 
Hogy Attila bá alvás helyett egy steklámpa, egy ütvefúró és egy csempevágó társaságában töltötte az éjszakáit másfél hónapon át a kávézóban.
De amikor azt mondta, hogy az úgy lesz, akkor az úgy lett.
 
Hogy Barta Sanyinak teljesen mindegy volt, hogy gipszkartonból kell könyvespolcot építenie asszmetrikus ajtónyílásba, vagy konkáv alapterületű konyhabútort kell összehoznia a mi fejünkből kipattant, az ésszerűséget gyakran nélkülöző anyagokkal.
 
Hogy Jegenye egy komplett legénységet irányít át 2 napra hozzánk egy közeli építkezésről, amikor nagyon sietni kell a tapétázással és a nyílászárók festésével.
 
De az, hogy ezek a mesterek a másik munkájának leszólása vagy kritizálása helyett gyakran úgy segítettek egymásnak, mintha régi kenyeres komák lennének, na akkor már sejtettük, hogy ebből egy jó hely lesz.
 
Amikor HD, Bogdán Peti, Hanna és a kishúga egész hétvégén a tűző napon csiszolták, majd festették a kerítést akkor pedig már tudtuk.
 
Mármint azt, hogy ez egy jó hely lesz.
 
Mert “amibe ennyi munka, energia és lelkesedés van, az rossz nem lehet.”
Ezt már Szula Lali, az ÉdesM Cukrászda tulajdonosa és főcukrásza mondta, amikor a nyitás előtti éjszaka próbált minket rávenni, hogy egy picit azért aludjunk, mert hosszú lesz az 1. napunk.
 
És hála Istennek azóta minden napunk hosszú, mert sokan jöttök hozzánk reggelizni, kávézni, egy jó házi szörpöt inni napközben, vagy épp egy korsó Ogrét esténként.
 
Mi pedig örülünk a két hete már törzsvendéggé konvertálódott arcoknak, csakúgy, mint a teljesen véletlenül hozzánk tévedt, ám annál nagyobb örömmel nálunk ragadó turistáknak is.
 
És ígérjük, rajta leszünk, hogy ezentúl legyenek posztok arról, ha friss bivaly sajtok vagy épp mangalica ínyencségek érkeznek a csemegepultba. (Tegnap előtt jöttek, és piszok finomak. :))
 
De mindenek előtt még egyszer hála és köszönet mindenkinek, aki egy kicsit is segített nekünk abban, hogy az “Egyszer majd lesz egy kávézónk…” álmodozásából megérkezzünk a “Lett egy barátkozónk!” valóságába.
 
Hogy a saját családtagjainktól mennyi mindent kaptunk türelemben, érzelemben, bátorításban, fizikai vagy szellemi segítségben, azt nem is kezdem el sorolni, mert lassan egy Tolsztoj regény lesz ebből a posztból.
 
De amikor kellett ott voltak nekünk, és sok holtponton löktek át minket. Néha szó szerint is.
 
Bazsi anyukája általános iskolás tanárnéniként magyarázta el nekünk (nélküle még most is azon a szinten lennénk), hogy mi a különbség a szigorú számadású bizonylatok között, és hogyan nem szabad, és hogyan kell kezelni a pénztárgépet.
 
Klári néni Danival a karján is simán tudott virágokat ültetni fél kézzel, Béla bá pedig ipari alpinistákat megszégyenítő módon tett pontot a “Honnan szerzünk valakit vasárnap este, aki lenyesi nekünk az elszáradt ágakat a 6 méter magas tölgyfáról?” kezdetű mondatunk végére.
 
De talán a legnagyobb hála azért jár nekik, amiért elviseltek minket az elmúlt 2 hónapban. Higgyétek el, nem lehetett könnyű! 🙂
 
Biztosak vagyunk benne, hogy a lista nem teljes. De aki egy kicsit is úgy érzi, hogy hozzáírt egy sort az álmunk forgatókönyvéhez, az jogosan érzi, és legyen büszke magára.
 
Mi azok vagyunk rátok, és nagyon köszönjük.
Akinek inge, bátran vegye magára! 🙂